A Három Amazon és a Sötétség Erdeje

A történet nagyon régről származik, azokból az időkből, amikor a legendás Atlantisz még napsütötte szárazföld volt. Akkoriban Athisz állt a csodás földrész isteneinek élén és Kasena megbízásából megannyi társával igyekezett megtartani a törékeny egyensúlyt a halandók világában. A kezdeti korszakokban az emberek és más lények csatákat vívtak egymással a jobb földekért, a könnyebben védhető területekért, majd a harcok végén letelepedtek, városokat hoztak létre. A városok sok-sok év alatt és számtalan tárgyalás eredményeképp szövetséget kötöttek és békében éltek tovább. Az Atlantiszi Szövetség élén Cirian állt, észak leggyönyörűbb és legősibb kikötővárosa. Ebben a városban találkozott először a három amazon. Ennek oka az, hogy a káosz hatalmas istene, Myron leszállt Merowinból, az istenek pompás birodalmából és pusztítani kezdett. Megirigyelte, majd hamarosan gyűlölni kezdte a harmóniát, az egyetértést és a szeretetet és úgy döntött megsemmisíti őket. Ebből a gyűlöletből született meg három fia: Arlet, Givoleth és Reolet. Pusztító démonok voltak, akiktől semmilyen élőlény nem érezhette magát soha biztonságban. Ha valaki meghallotta velőtrázó kiáltásukat, tudta, hogy nem menekülhet, mert a halál utolérte. Járványokat terjesztettek, többszörös túlerővel rohantak le védtelen falvakat és ami a legszörnyűbb: megnyitották a kaput az Alvilág ocsmány teremtményei előtt. Eme lények segítségével tartották rettegésben és késztették csatlakozásra a városok egy részét. A halandók szinte tehetetlenül álltak növekvő hatalmú ellenségükkel szemben, így Athisz Atlantisz földjére bocsátotta Tuveszennel, az első nem isteni lénnyel való nászából született lányait: Rinawynt, Arayát és Ginevrát.

Először Rinawyn került a földre, csecsemőként, a tenger hullámai vitték ki a partra, Atlantisz földjére. Nemeron egy öreg és szegény halász talált rá és csodaszép szigonyára. A fegyvert elrejtette és a gyermeket sajátjaként nevelte föl. Rinawyn magányosan élt apjával, akitől sok mindent megtanult. Nemeron nem volt vagyonos, de annál bölcsebb: mindent tudott a tengerről és a világról. Órák hosszat ült nevelt lányával a tengerparton és csak mesélt és mesélt. Rinawyn szerette a régi történeteket, sokat okult belőlük. Alapjában csöndes lány volt, aki imádta a tengert és az édesapjának hitt férfit. Ám egy szörnyű nap ez az idill véget ért. Rinawyn épp a tengerben úszott, miközben apja a part közelében halászott. Hirtelen sötét szörnyek tűntek fel a parti dombokon és egyenesen Nemeron felé tartottak. Rinawyn mozdulatlanul figyelte a gyorsan pörgő eseményeket: a szörnyek apjára vetették magukat, ruháját, hálóját széttépték és éles karmukat Nemeron testébe mélyesztették. Rinawyn hatalmasat kiáltott, majd teljes erejével úszni kezdett a part felé. Maga se tudta pontosan hogyan, de egyik pillanatról a másikra kint termett, holott több, mint 1 km-re volt a parttól a szerencsétlenség idején. Néhány pillanat félelemmel vegyes döbbenet után elszánt arccal apja gyilkosai felé indult. S fegyvere, Ledor, a Vizek Háromágú Szigonya mintha csak erre várt volna: sokévnyi rejtőzködés után gazdája kezében termett. Rinawyn ezen már meg sem lepődött. Amikor már csak néhány lépésre volt a szörnyektől, megállt. Azok pedig ránéztek és arcukra fagyott torz vigyoruk, mert meglátták az amazonban rejlő hatalmas erőt. Menekülni próbáltak, de Rinawyn elkeseredett dühében mindet megölte. Aztán kimerülten apjához rohant, de Nemeron már alig élt. Épp annyi ideje maradt, hogy elmesélje lányának, hogy nem ő az igazi apja, de tudja, hogy ő egy különleges lány, s aztán meghalt. Rinawyn eltemette apját, majd kevéske tulajdonát összepakolta és útnak indult. Félt az ismeretlentől, de érezte magában képességeit és sorsát.

A Nap sugarain másodikként érkezett Araya. Ereg, a dicső hadvezér épp csatából tartott hazafelé, amikor csapatával megállt a Nap-tisztáson pihenni. Míg bajtársai az élelemmel foglalkoztak, ő elindult az aranyszínű, illatozó virágok között, s rátalált egy kardra, mely mellett egy gyermek feküdt a napsugarakkal játszva. A csecsemő barna szemeit a katonára emelte és felé nyúlt. Ereg a karjába fogta és onnantól szinte el sem akarta engedni a kislányt. Hazavitte és saját gyermekeként nevelte, többet nem is háborúzott. Ám három fia már megérett a harcra, így katonának állt, hogy méltó lehessen apja nevéhez. Araya lassan felcseperedett és egyre több időt töltött bátyjaival: versenyeztek, vívtak, csatákat játszottak el és az idő előrehaladtával a lány egyre inkább felülkerekedett a harcedzett ifjakon. De nemcsak erőben verte az erősebb nemet, a szórakozásban is csak kevesen tarthatták vele a lépést, mert folyton táncolt, énekelt és mókázott. Volt, hogy puszta kézzel terített le hatalmas vadállatokat, de utána el is engedte őket. Vidáman, szertelenül élte életét egészen addig, míg apja meg nem halt. Aznap reggel Ereg még egyszer hadba vonult, felöltötte a páncélját, mert régi bajtársait nagy veszély fenyegette, de nem tudtak megbirkózni vele. Csatában vesztette el életét, ám Arayát ez nem vigasztalta. Napokig nem evett, nem szólt senkihez. Aztán egyszer leült mellé az anyja és elmondta neki, hogy ő nem a saját gyermekük, hanem egy tisztáson találták egy kard mellett. Araya először nem akarta elhinni, ám ekkor nevelőanyja odaadta neki a kardot. A nő kezében egyszerű ezüstkardnak látszott, ám ahogy a lány kézbe vette, vörösen felizzott és jelek jelentek meg rajta. A Nethisz volt az, a Lángoló Kard. Araya akkor már tudta, hogy nevelőanyjának igaza van. Elbúcsúzott tőle és elindult megkeresni önmagát. Sokat vándorolt magányosan, járta az erdőket, mezőket. Beszélgetett az állatokkal a félelmeikről és minden egyébről. Tőlük szerzett tudomást a Sötétség Erdejében lakozó Gonoszról. Már tudta mi a sorsa és ahol csak tudta, irtotta Myron szolgáit.

Ginevrát, a legfiatalabbat a szelek szárnyán érkezett a Teisz-hegységbe. Egy gyógyító sámán, Idelos talált rá, az egyik gyógyfű-gyűjtő útján. Neki nem lehetett gyermeke, így nagyon megörült a gyönyörű csecsemőnek. Az íjat, melyet a kislány mellett talált, megőrizte, de nem mutatta meg lányának. Ideloshoz igen sok gyógyulni vágyó járt és ő mindig tudta mi a megfelelő gyógyír bajaikra, legyen az testi, vagy lelki. Ginevra boldogan és békésen élt apjával, aki megtanította a lánynak, hogy az erőszak és a durvaság nem mindig a legjobb megoldás, bár olykor elkerülhetetlen. Ahogy teltek-múltak az évek, Ginevra egyre több feladatot kapott apjától és sokat segédkezett a gyógyításban. Idelos, mikor úgy gondolta, hogy lánya megérett rá, beavatta mestersége legmélyebb titkaiba és elvezette azokra a helyekre, ahova csak az igaz gyógyítók találhatnak el. Ezek után társakként végezték munkájukat, Ginevra is ugyanúgy dolgozott, mint apja. De az idő eljárt a sámán felett és olyan betegség kerítette hatalmába, amelyre nem volt gyógymód. Végül Ginevrának kellett gondoznia őt. Mikor már úgy érezte, közel a halál, magához hívta lányát, odaadta neki fegyverét és elmondta neki az igazat. Ginevra nem tudta mihez kezdhetne a hallottakkal, de akkor apja így szólt: -Lányom! Téged az istenek azért küldtek a földre, hogy a békét terjeszd. De amíg Myron él, nem lehet nyugalma a földön se élőnek, se holtnak, úgyhogy küzdj ellene minden erőddel! Ez itt Szemiron, a Szél Íja, hű társad minden időkben. Segíts az ártatlanokon és az esendőkön is!

Idelos pár nap múlva meghalt és Ginevra vándorútra indult, hogy felvegye a harcot a szenvedéssel és a Gonosszal.