Nem sokkal napnyugta előtt álltak meg egy néhány elszáradt fából álló ligetben. Kimerülten leszerszámozták szintén fáradt lovaikat, majd tüzet gyújtottak és előkészítették fekhelyeiket. A Fényt Hozó már lebukott a horizont szélén, mire végeztek. A legfiatalabb lány ismét teát főzött, hogy enyhítse vele az út fáradalmait. Csendben kortyolgatták a felfrissülést hozó italt, majd egyszercsak Araya megszólalt:

- Ha napkelte után is ugyanilyen gyorsan haladunk, akkor holnap ilyentájt már a Gizeron- erdő fái között hajthatjuk álomra a fejünket. Feltéve, ha be akarunk menni az erdőbe....- és a mellettük éhesen és fáradtan álldogáló hátasak irányába fordította tekintetét, miközben társai szótlanul bámulták néhány pillanatig a táncoló lángokat, majd Ginevra halkan így felelt nővére szavaira:

- Valami a szívem mélyén azt súgja, hogy meg kell tennünk...Olyasvalami vár ránk a fák között, amiről még álmunkban sem gondoltunk volna, hogy létezhet....

- Talán igazad van, szerintem is érdemes arra mennünk. Ha más nem, akkor két nap múlva visszafordulunk, az nem időveszteség.  –folytatta Rinawyn elgondolkozva, miközben nagyot ásított.

- Akkor ezt meg is beszéltük. Itt az ideje, hogy nyugovóra térjünk, fárasztó napunk volt, s előreláthatólag az elkövetkező sem lesz különb. –zárta le a beszélgetést Araya, majd felállt, s így folytatta:

- Hozok még tűzifát, addig feküdjetek le nyugodtan. – testvérei bólintottak, mire kilépett a tűz fényköréből, s kecses alakját pillanatok alatt elnyelte a sötétség.

Rinawyn és Ginevra néhány perc alatt elpakolta az edényeket, majd bebújtak takaróik alá.

      Araya időközben tekintélyes adag száraz fát halmozott fel a kezében. A ligetre halotti csend borult, csupán a lépései nyomán reccsenő gallyak zaja hasított bele néha a komor sötétségbe. Az ég csillagos volt, így gyenge fényük mellett messzire ellátott, amikor kilépett a fák közül. Délre tőle ott hullámzott a titokzatos Gizeron- erdő fekete sávja, amitől idegen érzés költözött a középső amazon szívébe. Barna szemeit egy pillanatra az égre emelte, majd egy sóhaj kíséretében ismét elnézett az erdő irányába, de a különös érzés szertefoszlott, s már csak az egyre hűvösödő levegőt érezte maga körül. Sietve sarkon fordult hát, s amilyen gyorsan csak tudott visszasietett a tábortűzhöz. Ginevra már aludt, mellkasa egyenletesen süllyedt és emelkedett, de legnagyobb meglepetésére Rinawynt ébren találta. A legidősebb amazon vállára terített takaróval, felhúzott térdekkel ült a tűz mellett, s a lángokat bámulta.

Araya lepakolta terhét, majd nővére mellé telepedett, s így szólt:

- Különös érzésem van az erdővel kapcsolatban.

- Tudom, nekem is. Valami készülődik, de nem tudok rájönni, hogy micsoda. Abban azonban biztos vagyok, hogy köze van ahhoz az erdőhöz. – felelt Rinawyn csendesen, majd lehunyta a szemét.

- Tegyük el magunkat holnapra, késő van. – javasolta végül, s Arayával együtt lefeküdtek a földre. Szemükre csak nagyon sokára jött álom, de amikor végre nagy nehezen elaludtak, már közel volt a hajnal.

*

      Szokatlanul hideg reggelre ébredtek. Fázósan vették magukra köpenyeiket, miközben összepakoltak és lóra ültek. Ginevra izgatott várakozással biztatta nővéreit az indulásra, habár maga sem tudta mi vonzza a titokzatos fák közé. Lovaikat gyors vágtára ösztökélték, s pár perc múlva már az erdő csábító zöldje felé száguldottak. Az aznapi lovaglás eseménytelen volt, bár a reggel hűvös perceit hamar elfeledtette velük a felhőtlen égen tündöklő nap, szerencséjükre még is a hőség enyhült valamelyest az előző naphoz képest. Csendben haladtak egymás mellett, egyetlen szó nem sok, annyi sem hangzott el köztük. Ginevra kifürkészhetetlen arccal bámulta a rengeteget, Rinawyn pedig szeme sarkából Ginevrát figyelte, mert húga szavai híven tükrözték az ő érzéseit is. Araya ezzel szemben egyre inkább elkedvetlenedett és időről-időre keresett valami ehetőt Fringod számára a nyeregtáskájában, amit a fekete csatamén lelkes nyerítésekkel hálált meg. Délben rövid pihenőt tartottak, majd miután ettek egy keveset továbbindultak, hiszen még messze volt aznapi úticéljuk. Délutánra a tenger felől elborult az ég, s óriási szürke viharfelhőket sodort feléjük a szél. Meggyorsították hát vágtájukat, remélték, hogy a fák között alkalmas menedéket találnak a vihar elől. Rinawyn és Arenta érkezett meg legelsőként az erdő szélére. Az amazon habozás nélkül leugrott lováról, majd kantárszáron fogta és bevezette a hatalmasra nőtt tölgyfák árnyékába, melyek szelíden bólogattak mit sem sejtve a közelgő viharról. Ginevra, majd Araya követték, s máris hárman haladtak libasorban egymás mögött a szűk erdei ösvényen a nyíló tavaszi virágok között, melyekből Arenta, Fringod és Kerteron kedvtelve falatozott. A szél időközben feltámadt, s viharos erővel tépte mind a közeli fák és bokrok ágait, mind a lányok haját. A három amazonnak egyre nehezebbé vált az előrejutás, s már lehajtott fejjel lépdeltek a lehullott gallyak között, amikor Ginevra hirtelen felkiáltott, túlkiabálva a készülődő vihar zaját:

- Odanézzetek! Mintha lenne valami ott a fák között! – nővérei felemelték a fejüket, de csak egy formátlan foltot láttak.

- Igazad van, de mi lehet az? – kérdezte Araya nyugtalanul.

- Innen elhagyott faháznak tűnik, szerintem érdemes lenne megnéznünk, hiszen már nyakunkon a vihar! – felelt Ginevra, majd Rinawynhoz fordult:

- Te mit gondolsz?

- Jelenleg ennél jobb menedék nem nagyon található a környéken, úgyhogy nincs más választásunk! – üvöltötte túl a szelet Rinawyn és elindult, de ebben a pillanatban a mellette álló Araya felsikoltott: az ég hatalmasat dördült, s közben az épp lecsapó villám a föléjük magasodó fát találta el, aminek következtében az egyik elszáradt faág zuhanni kezdett lefelé:

- Vigyázz! – kiáltotta Rinawyn, s megfogva húga kezét, gyorsan arrébb teleportálta őt és lovát, így szerencsésen elkerülték a faágat, ami könnyen agyon is nyomhatta volna őket.

- Siessünk! – szólt Ginevra, s mindhárman felültek csataménjeikre és hajszolták őket a faház felé, amit viszont balszerencséjükre zárva találtak. A másik két amazon kétségbeesetten nézett körbe, de Araya villámgyorsan megoldotta a helyzetet: egyetlen erőteljes mozdulattal berúgta az ajtót, s máris bent termett az aprócska helyiségben. Társai követték, s együttes erővel becsukták az ajtót. Ezalatt Kerteront, Fringodot és Arentát elnyelte a szélben táncoló faágak sokasága. Ginevra aggódva pillantott utánuk, de Araya a vállára tette a kezét és valami olyasmit mondott, hogy „ Jó nekik itt…” és, hogy „ Nem lesz semmi bajuk, tudnak vigyázni magukra.”, amitől húga lenyugodott kissé.

- Huh, ez közel volt! – sóhajtott Rinawyn, miközben megfordult és alaposan szemügyre vette a félhomályba burkolózó helyiséget. Nem sok látnivaló akadt rajta: csupán egy felborított, valaha talán szebb napokat látott asztal, néhány törött szék és pár koszos zsák hevert szanaszét a padlón. Velük szemben még egy ajtó nyílt.

- Valószínűleg a kamra lehet...- szólt Ginevra miközben követte nővére pillantását.

- Igazad lehet...nézzük meg, hátha találunk valami használhatót. – testvérei bólintottak, majd miután lepakolták a fal mellé a csomagjaikat óvatosan elindultak a rozsdás kilincsű ajtó felé. Félúton azonban Ginevra felsikoltott rémülettől:

- Nézzétek a padlót!!! Ugye ez nem...ez nem....

- De igen: ez minden bizonnyal megszáradt vér. – válaszolt Araya, majd lehajolt és alaposan szemügyre vette a gyanús fekete foltot.

- Nem lehet több egy hetesnél. Itt valami szörnyűség történhetett, nem is olyan régen. – szavait döbbent csend fogadta, s mindhárman akaratlanul is a kamraajtóra néztek.

- Gyerünk, nyissuk ki azt az ajtót. – szólt eltökélten Rinawyn és az említett ajtóhoz lépve lenyomta a kilincset. Az ajtó hangosan nyikorogni kezdett, majd feltárult, szörnyű látványt tárva a három utazó elé.

- Athisz segíts...- suttogta a legidősebb amazon és tágra nyílt szemekkel bámult a homályba. A helyiség sokkal kisebb volt, mint az előző. Ablaka nem volt, így csak a hátuk mögötti szobából kaphatott némi fényt. Valóban kamra volt: jobb időkben élelmet, különböző ruhaneműket, esetleg fegyvereket tarthattak benne, most azonban.... három, már erősen oszlásnak induló holttest himbálózott kötéllel a nyakában az egyik gerendáról. Valószínűleg valamilyen helyőrség tagjai lehettek, erre utalt zöldszínű egyenruhájuk és köpenyük. Erős férfiak voltak, nem többek harminc évesnél. Az egyiknek barna, míg a másik kettőnek fekete haja volt. Mindhármukon meglátszottak a harc nyomai: hosszú vágások borították a testüket, bizonyosan kitartóan védekeztek mielőtt megölték őket. Alattuk már megszáradt a tócsába gyűlt vér, fegyvereik, három mesterien kidolgozott íj, törötten hevertek a sarokban.

- Mit látsz? – kérdezte Araya és átnézett nővére válla felett, de aztán szinte egyetlen pillanat múlva elkapta a pillantását a szobáról.

- Ez borzasztó....- nyögte elfúló hangon, majd a földre rogyott és eltakarta az arcát.

Ginevra mellé térdelt, majd miután gyors pillantást vetett az oszló félhomályban egyre jobban kivehető, meggyalázott tetemekre, így szólt:

- Ki tehette ezt a borzalmat?

Rinawyn nem válaszolt, elsötétült arccal meredt a halott katonákra. Eszébe jutott apja szétmarcangolt teste, s ettől ökölbe szorult a keze. Egyetlen szigony- suhintással elvágta a köteleket, a holttestek tompa puffanással értek földet.

- Nem tudom pontosan ezeknek a szörnyeknek a nevét, de annak idején ők ölték meg az apámat is. Hatalmas termetű, sötét lények, óriási karmokkal, s olyan kegyetlenséggel, amilyennel talán csak Myron vetekedhet.- szavait némaság fogadta, így a legidősebb amazon lehajtotta a fejét. Sóhajtott egyet, majd kifordult a szobából és becsukta maga mögött az ajtót. Az ablakhoz sétált, majd miután néhány pillanatig csendben bámult kifelé így szólt:

- Ha majd elmúlik a vihar, eltemetjük őket, de úgy látom erre még várnunk kell. Azt javaslom próbáljunk meg pihenni egy kicsit.- Ginevra némán bólintott, de Araya remegő hangon megszólalt:

- Én képtelen vagyok ezekkel egy házban aludni....

- Ne aggódj: ideülök az ajtó elé, nem lesz semmi baj.- válaszolt Rinawyn szelíden, majd így is tett: a kezébe vette Ledort és leült a kamra ajtaja elé. Hátát nekivetette a korhadt fának, majd intett húgainak, hogy feküdjenek le aludni. Araya remegő térdekkel felállt, s Ginevrával együtt megágyazott magának a szoba kamrától eső legtávolabbi sarkában.

Sokáig nem tudtak elaludni, szemük előtt állandóan a kamrában fekvő holttestek arca lebegett. Nyugtalanul forgolódtak, de amikor a vihar csendesülni kezdett, ők is elaludtak.

      Rinawyn némán bámulta a padlót, gondolatai Nemeron körül jártak. Eszébe jutottak az együtt töltött szép napok, s az a sok történet, amit az öreg halász mesélt neki. Visszaemlékezett a tenger hűvös érintésére, amikor úszott, a sirályok rikoltozására, ha halásztak. Nem telt el sok idő, s őt is elnyomta az álom, úgy ahogy volt, a földön ülve.

      Késő éjjel volt, amikor hirtelen felriadt. Odakint elállt a vihar és a holdfény ezüstbe vonta az erdőt. Rinawyn lassan felállt, kinyújtóztatta elzsibbadt tagjait, majd húgait óvatosan megkerülve az ablakhoz lépett és kinézett. Már csak a víz csöpögött a levelekről, minden békés volt. A vihar sok kisebb fát kidöntött, ezek most a földön feküdtek. Az ég tiszta volt, csupán néhány felhőfoszlány sodródott át rajta itt-ott. A csillagok halványan világítottak, fényük eltörpült az Ezüst Királynőéhez képest. Az erdő mozdulatlan volt, élőlény sehol sem mutatkozott. A legidősebb amazon nyugodt szívvel fordult el az ablaktól, de amikor pillantása ismét a kamraajtóra esett, földbegyökerezett a lába, s megmarkolta szigonyát.

Az ajtón keresztül halvány derengés szűrődött ki, majd a következő pillanatban három szellemszerű lény suhant keresztül a tömör fán. A halott katonák szellemei voltak, ezüstös arcukon földöntúli békességgel és boldogsággal. A legidősebb amazon mozdulatlanul figyelte a különös jelenséget, szólni se tudott a döbbenettől. A szellemalakok mellé suhantak, s így szóltak:

- Köszönjük, hogy kiszabadítottátok a lelkeinket, Nekron már vár ránk. Vigyázzatok magatokra, s óvakodjatok a Fekete Lények urától! – s azzal egyetlen szempillantás alatt kilebegtek a ház ajtaján, s halovány alakjukat azonnal feloldotta a holdfény ragyogása.

Rinawyn egy percig némán nézett utánuk, utolsó szavaikon gondolkodva. Nem értette mire akarták őket figyelmeztetni, így inkább úgy döntött, hogy lefekszik aludni. Sietve megágyazott magának testvérei mellett, s lefeküdt.

Az égen óriási fekete felhő suhant át, néhány pillanatra ismét komor sötétségbe burkolva az erdőt, de Rinawyn ezt már nem látta, hiszen szinte azonnal elaludt.

*

      A reggel békés ébredést hozott a három vándornak. A nap már melegen sütött, amikor kiléptek a kunyhó ajtaján, hogy körülnézzenek. Lovaik nem messze a háztól legeltek a zsenge fűből. Az amazonok megsimogatták hűséges állataikat, majd sétálni indultak a környéken, hogy alkalmas sírhelyet keressenek a halottaknak. Az erdő is feléledt a vihar után, a fákon madarak daloltak és mókusok ugráltak, a bozótosban itt-ott felvillant egy –egy őz háta is. Rinawyn beszámolt húgainak az éjszakai kalandjáról, de ők nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget.

- Biztosan Myronra utaltak...tőle meg amúgy is óvakodnunk kell! – mondta Araya, miközben lassan megfordultak és visszafelé indultak.

- Igazad van. Szerintem is csak rá gondolhattak.- Ginevra kifejezetten boldog volt ezen a reggelen, még ez sem tudta letörni a jókedvét.- Egyébként is örülj neki, hogy találkozhattál velük, kiszabadítottuk a lelkeiket, ami minden bizonnyal nem kis dolog!

- Ahogy gondoljátok. – szólt csendesen Rinawyn, s az út további részében nem szólt egyik húgához sem.

      Az erdő meseszép volt, mégis úgy döntöttek, hogy a katonák végső nyughelyeként a ház melletti ősöreg tölgy alatti föld szolgálhat a legjobban. A kamra alapos átkutatása után találtak egy ásót, s Araya önként vállalta az ásást a holttestek megtisztítása helyett. Már jócskán benne jártak a délelőttben, mire végeztek. A három katonáról lemosták a vért, majd óvatosan befektették őket a sírokba. Együtt elénekeltek néhány siratódalt, majd eltemették őket.

- Hát, ezzel is megvolnánk. – szólt Ginevra és letörölt egy könnycseppet az arcáról

- Ennyi járt nekik. – válaszolt csendesen Rinawyn, majd így folytatta:

- Pakoljunk össze és induljunk, nem szeretnék itt tölteni még egy éjszakát. Ha kilépünk, talán még napnyugta előtt elérjük a következő őrhelyet.

- Rendben. Pár perc és mehetünk. – válaszolt Araya és elindult összepakolni.

Felpakoltak a lovakra, majd mégegyszer átvizsgálták a kunyhót, de mivel semmi érdekeset nem találtak, hátasaikat kantárszáron vezetve lassan elindultak.

      Hamar maguk mögött hagyták a fák között álló kis épületet, s jókedvűen haladtak tovább. Ginevra talált egy ösvényt, amelyről úgy képzelték, hogy az egy következő őrhely felé vezeti őket. Szinte akadálytalanul haladtak, csak itt-ott akadt az útjukba egy-egy kidőlt fa. Az ösvény eleinte nyílegyenesen tartott az erdő mélye felé, majd egy idő után kanyarogni kezdett. A lányoknak néha úgy tűnt, hogy teljesen visszafordul, de nem foglalkoztak vele, s tovább mentek. Így haladtak egész délután, s arra, hogy eltévedtek csak röviddel napnyugta után jöttek rá.

- Ez már megint ugyanaz a szikla, ami mellett körülbelül két órája jöttünk el. – sóhajtotta kétségbeesetten a legfiatalabb amazon, s leült a földre, egy kis csoport ibolya mellé.

- Idáig végig körbe- körbe mentünk! – szólt Araya is, majd leült testvére mellé.

- Nagyon úgy néz ki, hogy ez csak egy csali ösvény, talán a katonák csinálták, hogy tőrbe csalják az ellenséget. – gondolkozott hangosan Rinawyn, majd az égre nézett.

- Nincs más választásunk, mint megvárni, hogy feljöjjenek a csillagok, akkor talán tudunk majd tájékozódni.

- Akkor pakoljunk le és rakjunk tüzet. – javasolta Ginevra s így is tettek. Hamarosan már vidáman lobogtak a lángok, az Araya által elejtett, immár sülő nyúl illata egészen körbevette őket. Csendben megvacsoráztak, épp végeztek, amikor az első csillag megjelent a gyorsan sötétedő égbolton.

- Az ott Athisz Csillaga, arra van észak! – mutatott az égre Ginevra, majd így folytatta:

- Úgy látszik, túlzottan elfordultunk délre, holnap reggel nagyjából arrafelé kell majd elindulnunk, ha továbbra is nyugat felé akarunk menni.

- Szerintem is. – válaszolt Rinawyn elgondolkozva, majd folytatta:

- Valami viszont nem fér a fejembe. Ha az első őrhely az erdő keleti szélén volt, akkor már találkoznunk kellett volna a következővel. Én azonban nem láttam sehol semmit és ti?

- Én sem vettem észre egyet se....- mondta Araya.

- Mert a többi nem a földre épült. – felelt Ginevra nevetve.

- Nem a földre? Hát akkor hová?- kérdezte Rinawyn meglepetten.

- Természetesen a fákra. Nézzétek! – Ginevra az egyik közeli fára mutatott.

- Én nem látok semmit. – szólt Araya, aki hiába erőltette a szemét.

- Ne a törzsét nézd, hanem a koronáját.

- Igaza van, van valami az ágak között! Mintha....- mondta Rinawyn álmélkodva, majd nevetni kezdett.

- Zseniális megoldás meg kell hagyni....

Araya is észrevette az ágak között megbúvó deszkapallót és csatlakozott nevető testvéréhez.

- Mit gondoltok, aludhatunk ott ma este? – kérdezte Ginevra.

- Dehát itt már raktunk tüzet! – kezdte Araya, de húga félbeszakította:

- Megoldható. – s azzal a maradék teavizet a tűzre öntötte, amitől az nyomban kialudt.

- Ha ezek után nem fogunk tudni felmászni, te őrködsz egész éjjel. – mondta Rinawyn nevetve, s gyorsan összepakoltak. Néhány pillanat múlva már a hatalmas fa tövénél álltak, mely olyan vastag volt, hogy hárman együtt se érték volna körbe. Felnéztek a vaskos ágak kibogozhatatlan, áthatolhatatlannak tűnő szövevényére, de innen alulról nem láthatták a pallót.

- Gyerünk!- mondta nevetve Ginevra, majd egyetlen ugrással fenn termett az egyik kiálló ágon és mászni kezdett felfelé. Olyan fürgén haladt, hogy alakját hamarosan elnyelte az ágak rengetegje.

- Na mi lesz, jöttök már végre?- hangja egészen magasról hallatszott, s egy csepp gúny is kivehető volt belőle.

Rinawyn a mellette álló Arayára nézett, majd kezét a vállára téve így szólt:

- Persze, máris fenn vagyunk...- s felteleportált a messziről látott pallóra. Ledobálták csomagjaikat, majd halkan kuncogva a tákolmány szélére léptek, s szinte egyszerre így szóltak:

- Na mi lesz, jössz már végre?

- Ez így nem ér, csaltatok! – felelt Ginevra, miután felért. Lassan körbenézett, de ez az őrhely sem volt más, mint amiket más erdőkben látott. Széles fadeszkák voltak összeácsolva, szélükön korláttal, nehogy valaki lezuhanjon. Innen fentről szinte mindent látni lehetett, de a három lány meglepetésére az erdőben sehol máshol nem láttak fényt. Minden csendes és mozdulatlan volt, de az égen vakítóan ragyogtak a csillagok.

- Ott van a folyó! – mutatott egy ezüstösen csillogó kanyarulatra Ginevra. Társai követték ujjának vonalát, majd néhány pillanat múlva Rinawyn így szólt:

- Nem is tévedtünk el annyira, mint gondoltuk. Ha jól számolom, akkor nagyjából négy őrhely mellett kellett eddig eljönnünk, hiszen a védelmi vonalak centrikus körökben követik egymást. Most az ötödik ilyen kör egyik állomáshelyén állunk.

Húgai elgondolkodtak a percre, a beálló csendet Araya törte meg:

- Akkor elég, ha tartjuk az útirányt, s egyre beljebb haladunk?

- Végülis igen, de figyelnünk kell arra is, hogy ennél jobban ne forduljunk el dél felé, különben még azelőtt kiérünk az erdőből, hogy megtudtuk volna, mit rejt a fák sűrűje.

- Ez esetben azt javaslom, hogy pihenjünk le, holnap hosszú nap vár ránk. – zárta le a beszélgetést Ginevra és elfordult az erdőtől.

- Én még elmegyek egy kicsit sétálni. – szólt Rinawyn és elteleportált. Társai némán néztek utána, majd nekiálltak, hogy alkalmas fekhelyet készítsenek maguknak a kemény fapadlón. Épp bebújtak takaróik alá, amikor hirtelen kék fény hullt alá az égből, s nem messze tőlük ért földet. A két lány azonnal felpattant, s egymásra nézett:

- Biztos Rinawyn. – mondta Ginevra, de Araya megrázta a fejét.

- Akkor miért nem rögtön ide teleportált? Nem hinném, hogy nekiállna mászni, ha nem muszáj.

Ginevra egy pillanatra elgondolkozott, majd lezárta a vitát:

- Rinawynon kívül senki más nem tud teleportálni Atlantiszon, tehát csakis ő lehetett. Valószínűleg még csak most indult el sétálni....

- Ki indult el sétálni? – kérdezte a teleportálva megérkező Rinawyn.

- Te, de hiszen......még az előbb....odalent álltál.... – kezdte Ginevra, de nővére értetlenkedő arckifejezése belefojtotta a szót.

- Nem is voltam a környéken. Ahhoz a patakhoz mentem el megfürödni, ahol délben megálltunk. – válaszolt Rinawyn, s vizes hajára mutatott.

- Akkor viszont....ki a fene volt az, aki...- kezdte Araya, de a mellettük elszálló kék fény elnémította.

Meglepett és egyben rémült arccal néztek a fény után, majd a csendet Rinawyn törte meg:

- Fogalmam sincs róla, hogy mi vagy ki lehetett ez, de ez a fény kétségtelenül olyan volt, mint amikor én teleportálok.

- Attól tartok, hogy hamarosan találkozunk ezzel a titokzatos idegennel. – felelt nővérei szavaira Ginevra és az égre nézett.

- Szerintem is, s akkor majd minden kiderül.

*

      Az erdőben töltött vándorlással telt a következő három nap. Lassan haladtak, az erdő egyre sűrűbbé vált, már nehezen tudták tartani a kívánt irányt. A talajszint is változni kezdett, hol magas dombokra kellett felmászniuk, hol meg mély völgyekbe leereszkedniük. Ösvénynek már nyoma sem volt sehol, a lányoknak úgy tűnt, mintha ezer éve nem járt volna erre senki. Lassan a fák magassága is növekedni kezdett, a második nap már olyan magas fák között jártak, hogy alig látták a fejük felett hullámzó felhőket. Szerencséjükre az időjárás az ő oldalukon állt, egész nap kellemesen meleg volt, habár éjszakára sokszor lehűlt a levegő. Az őrhelyeket is egyre nehezebb volt megtalálni az ágak sűrűjében. Kötél nélkül esélyük sem lett volna felmászni, de hála Rinawyn erejének eddig mindig biztonságban töltötték az éjszakákat. Az erdő mindig szokatlanul csendes volt napnyugta után, s ez kezdte zavarni a három amazont.

      A harmadik éjszaka sem volt különb, a lányok nyugtalanul álltak egymás mellett egy őrhely korlátjánál. Tekintetüket a messzeségbe fúrták, arcukon félelemmel vegyes aggodalom ült. A régóta tartó csendet Araya törte meg:

- Már a negyedik napja bolyongunk ebben az átkozott erdőben, s embereknek nyoma sincs. Én azt javaslom, hagyjuk az egészet, s folytassunk az utunkat ott, ahol abbahagytuk.

- Talán igazad van. – felelt elgondolkozva Rinawyn, majd így folytatta:

- Habár vizünk van elég, az élelmünk fogytán van. Ha hamarosan nem megyünk innen, igencsak megtapasztaljuk, hogy milyen éhesnek lenni: a legközelebbi falu még az erdő szélétől is legalább két napi lovaglásra van.

- Esetleg vadászhatnánk.... – szólt közbe Ginevra, de nővére megrázta a fejét.

- Láttál te mostanában állatokat? Mert én egyet se...

A legfiatalabb amazon egy pillanatra lehajtotta a fejét, majd így szólt:

- Szerintem akkor is tovább kell mennünk. Közel vagyunk a célunkhoz, érzem.

A két idősebb testvér sokat mondó pillantást váltott.

- Ginevra: egészen biztos vagy benne, hogy van értelme folytatni az utunkat? – kérdezte Araya csendesen és húga szemébe nézett. Ginevra állta a pillantását, s halkan így felelt:

- Igen.

Araya mélyet sóhajtott, s segélykérően Rinawynra nézett.

- Rendben: akkor holnap még továbbmegyünk....- mondta a legidősebb amazon lezárólag, s mindhárman elfordultak az erdőtől. Ebben a pillanatban azonban odalent gally reccsent s utána mintha valaki rohanni kezdett volna.

- Ti is hallottátok? – suttogta Rinawyn, s már a kezében is volt a fegyvere.

- Igen. Valaki van a fa alatt. – válaszolt Araya és megmarkolta a kardját.

- Illetve csak volt, gyerünk! – Rinawyn húgai mellé lépett, megfogta Araya kezét, aki pedig Ginevráét, s egy pillanat múlva már odalent álltak. Rinawyn vezetésével rohanni kezdtek a hang után. A sűrűn növő bokrok ágai megtépték a ruhájukat, de ők kitartóan rohantak tovább. A holdfény alig ért le a földre, szinte semmit sem láttak egymáson kívül. Ginevra azonban egyszer csak halkan felkiáltott:

- Ott van! A tisztáson! – s egy fűvel sűrűn benőtt apró dombra mutatott, ami körül alig nőttek fák. A hang okozója magas volt, sötét köpenyt viselt, ami egészen eltakarta az arcát, egyedül vörösen izzó szemei látszottak ki alóla.. Görnyedten szaladt fel a kis emelkedőre, s ziláltan lélegzett. Idegesen nézett körbe, s tekintete megakadt azon a fán, ami mögé Araya rántotta be testvéreit, amikor a csuklyás lény megállt. A sötét alak már épp indult volna feléjük, amikor hirtelen a tisztás másik széléről egy másik árny bukkant elő, s egyenesen nekirontott. Amennyire a lányok ki tudták venni, farkas lehetett, de jóval nagyobb annál, amit eddig valaha is láttak. A két alak viaskodni kezdett, a farkas fájdalmas vonyítása egészen betöltötte az erdőt. Aztán egy pillanatra felhő kúszott a Hold elé, s a tisztás sötétségbe borult. Amikor ismét kisütött a holdfény, már csak a farkas feküdt mozdulatlanul a földön. Ginevra még látta a csuklyás lényt eltűnni a fák között, jobb lábát erősen húzva, de most nem volt alkalmas az idő, hogy utánamenjen. Így csak követte testvéreit, akik a farkashoz rohantak. Az állat tényleg nagyobb volt az átlagosnál, s a bundájának is különös volt a mintája. Rinawyn gyorsan letérdelt mellé és megvizsgálta: az állat testén mély karmolás húzódott végig, hasonló volt azokhoz a sebekhez, amiket a halott katonákon láttak. Szegény pára kinyújtott nyelvvel lihegett, s fájdalmasan nyüszített. A legidősebb lány azonnal a teste alá csúsztatta a kezeit, s óvatosan felemelte. Biccentett húgainak, akik rögtön melléléptek, s a vállára tették a kezüket.

- Gyerünk, nincs vesztegetni való időnk. – szólt Rinawyn.

- De a csuklyás...- kezdte Ginevra, de nővére idegesen félbeszakította:

- Most vele kell törődnünk!!!- s már teleportált is.

Finoman az őrhely padlójára fektették a farkast, majd Ginevra a csomagjaihoz szaladt, s elővett egy apró tégelyt, amiben ugyanaz a zöld folyadék volt, amivel Semrát is meggyógyította. Épp visszafordult a pórul járt állat felé, amikor hatalmasat sikított, s majdnem elejtette az üvegcsét. Hála Araya lélekjelenlétének nem tört el, de a középső amazon ugyanolyan rémült képet vágott, mint húga.

- Rinawyn: ez mi? – kérdezték egyszerre nővérüktől, aki csak most nézett a farkasra, illetve arra a fiúra, aki a farkas helyén feküdt. Fiatal volt és erős, hosszú varkocsba fogott barna hajjal. Arca szelíd volt, s habár most eltorzította a fájdalom, mégis látszott rajta, hogy igazán jóképű. Egyszerű barna ruhákat viselt, s egy farkasfogakból álló nyakláncot.

- Egyelőre nem vagyok biztos benne, de most add ide azt a fiolát! – válaszolt Rinawyn, s kikapva Araya kezéből az apró üveget, azonnal a fiú mellé térdelt.

       Karját óvatosan a feje alá tette, majd finoman megemelve kinyitotta a száját, s megitatta vele a zöld folyadékot. Húgai kezüket tördelve figyelték mit csinál, de percekig nem történt semmi. Aztán hirtelen a seb összeforrt, s fiú kinyitotta hatalmas barna szemeit.

      Rémülten nézett a föléje hajoló amazonra, majd hirtelen felpattant és a korláthoz rohant. Szinte nyüszítve tekintett le a földre, majd összeroskadt és a fejét fogva a földön ülve maradt. Rinawyn mellé rohant, s így szólt:

- Nyugodj meg, nem akarunk bántani, s ha óhajtod bármikor leviszlek a földre.

A fiú felemelte a fejét, ránézett, s percekig némán fürkészte a lány arcát. Aztán kissé érdes hangon megszólalt:

- Vigyél le most azonnal, utol kell érnem azt a bestiát. – várakozóan tekintett az amazonra, de ő csak megcsóválta a fejét:

- Most nem vagy olyan állapotban: az előbb a halálból hoztunk vissza. S különben is: az a fickó valószínűleg már árkon- bokron túl jár.

A fiú egy pillanatra dühösen rávicsorgott, majd így folytatta:

- Akkor is vigyél le, nem szeretem a fákat. Vissza kell mennem a népemhez, várnak rám.

- Sajnálom, de nem tehetem. Ma éjszaka itt kell maradnod, majd holnap leviszlek.

A farkas- fiú dühösen felugrott, s idegesen, mint a ketrecbe zárt állat, járkálni kezdett.

- Kik vagytok? Már napok óta figyelünk titeket, s eddig nem tudtunk rájönni.

- A barna hajú lány neve Ginevra, a másiké pedig Araya. Athisz lányai vagyunk, s küldetésünk van.

- S te ki vagy?

- Ó, az én nevem Rinawyn.

- Hmmm, Rinawyn...te vagy az, aki tud teleportálni, ugye?

- Igen, ha jól tudom erre csak én vagyok képes Atlantiszon.

- Tévedsz....

- Tessék? – Rinawyn meglepett arccal nézett a fiúra, aki csak nagy sokára folytatta:

- Három nappal ezelőtt láttunk valakit, aki szintén teleportált, a szálláshelyetektől nem messze. Tudtuk, hogy nem te vagy az, mert te nem voltál a közelben, hiszen a Surranó- pataknál voltál fürödni.

Ginevra kuncogni kezdett, még Araya is mosolyogott, egyedül Rinawyn arca maradt komoly.

- Figyeltek minket? De hát minek? Mi senkinek sem akarunk ártani...

- Mi nem tudhatjuk, hogy ki mit akar ebben az erdőben. Annyit tudunk csak, hogy az a csuklyás szörny gonosz, hiszen embereket gyilkol...

- Ki az a mi? – szólt közbe Ginevra, de a fiú csak halk morgással válaszolt.

- Miért csinálod ezt? Semmi rosszat nem mondott. – kérdezte szigorúan Rinawyn.

- Nem tetszik a szaga és kész.

- S ha én kérdezem, akkor válaszolsz?

- Igen. – Rinawyn várakozóan nézett rá, s a fiú folytatta:

- Az én nevem Garuren, s a Farkas Népéből származom.

- Akkor ezért tudsz farkassá változni! Gondolhattam volna! Mondjuk már az első pillanatban tudtam, hogy nem vagy közönséges vadállat.

Garuren rámosolygott, s ettől Rinawyn elpirult. Ginevra viszont sértődött képet vágva elfordult, majd miután sietve megágyazott magának, lefeküdt és a fejére húzta a takarót.

 -Ha már úgyse szereti a szagomat, akkor nem is zavarlak titeket tovább. Jó éjszakát. – s azzal elfordult a kis társaságtól.

Araya meglepett arccal nézett Rinawynra, aki csak ennyit mondott:

- Feküdj le nyugodtan te is, majd én őrködök.

- De...

- Nincs semmi de, majd holnap mindent megbeszélünk.

- Rendben, ahogy gondolod. – Araya gyorsan követte húga példáját, s hamarosan mindkettőjüket elnyomta az álom.

 -Gyere, menjünk egy kicsit feljebb. – szólt Rinawyn Garuren felé fordulva, s a kezét nyújtotta a fiú felé.

A farkas bizonytalanul végigmérte a fiatal lányt, de a szemeiből sugárzó kedvességet látva lassan bólintott és megfogta a kezét. Rinawyn rámosolygott, s a következő pillanatban már a fa legfelső ágán ültek szorosan egymás mellett, a messzeségbe nyúló erdőt fürkészve.

- Mesélj egy kicsit a népedről. Olvastam ugyan néhány dolgot rólatok, de szinte semmit sem tudok. – kérte Rinawyn a fiút, aki egy pillanatra behunyta a szemeit és élvezte az esti szellő simogatását. Amikor megszólalt, a hangja majdnem ugyanolyan halk volt, mint maga a szél:

- Nagyon régóta élünk a Gizeron- erdőben, eddig háborítatlanul. Megtanultunk hogyan éljünk békében a természettel, s hogyan rajtőzzünk el az emberek elől. A ...

- Embereket mondtál? Akkor mi miért nem találkoztunk eggyel se? – szólt közbe Rinawyn, mire Garuren kinyitotta a szemét, s arcán meglepetéssel felé fordult:

- Mert benn élnek az erdő mélyén, a városban.

- Miféle városban? Én úgy tudtam, hogy nincs errefelé más város, csak....Lindureth!

- Úgy van.

- Az Elveszett Város....most már legalább értem, miért hívják így! – az amazon nevetni kezdett.

- Gondolom, azt keresitek.

- Igen, de eddig nem találtuk meg a helyes utat, ezért bolyongunk az erdőben.

- Ha szeretnéd, akkor holnap megmutatom a helyes utat.

- Hálás lennék érte. – Garuren mélyen a lény szemébe nézett, aki pirulva állta szemeinek sugarát. A farka- fiú megfogta az amazon kezét, majd lassan közelebb hajolt hozzá, s finoman megcsókolta. Rinawyn nem tiltakozott, pedig ez volt élete első csókja.

A csók végeztével megölelték egymást, s az éjszaka hátralévő részében kéz a kézben némán bámulták a csillagokat.

*

      Araya és Ginevra kipihenten ébredt reggel. Nagyokat nyújtózva ültek fel, de meglepetésükre se nővérüket, se Garurent nem látták az őrhelyen. Lassan felálltak és összepakoltak, épp végeztek, amikor teleportálva megérkezett Rinawyn is, kézen fogva a farkas- fiúval. A másik kezében levelekbe burkolt csomagot tartott, amit rögtön húgai felé nyújtott.

- Mivel nagyon korán ébredtünk, úgy döntöttünk, hogy elmegyünk keresni valami harapnivalót. Garuren volt olyan kedves, s megmutatta, hol találunk ehető bogyókat. Hoztam nektek reggelire, mi már eleget ettünk.

- Köszönjük. – mondta Araya és egy titokzatos pillantást vetve nővérére, majd Garurenre, hálásan elvette a csomagot. Ginevrával együtt leültek, összenéztek, s nekiláttak az evésnek. A bogyók pirosak és lédúsak voltak, az ízük is igen kellemes volt.

Nővérük és Garuren mosolyogva figyelték, ahogy esznek, majd egy kis idő múlva a farkas

megszólalt:

-Igazán sajnálom, amit tegnap mondtam, Ginevra. Rinawyn elmesélte, hogy a te főzeted nélkül meghaltam volna. Még egyszer szeretném a bocsánatodat kérni, vadállat módjára szóltam hozzád tegnap este.

- Semmi baj, ezzel a finom reggelivel mindenért kárpótoltál. – nevetett Ginevra, miközben felállt és a hátára vette a csomagját.

- Indulhatunk? – kérdezte, mire Araya már mellette is termett szintén felkészülve az indulásra.

- Természetesen. – felelt mosolyogva Rinawyn, mire húgai azonnal mellé léptek, s legidősebb lány mind a négyüket leteleportálta a fa tövéhez.

      Füttyentettek egyet, s lovaik máris vágtattak feléjük ügyesen kerülgetve a hatalmas fákat. Felpakoltak rájuk, majd kantárszáron vezetve őket elindultak afelé a tisztás felé, ahol Garurennel és csuklyással találkoztak. A napfény vidáman játszott a leveleken, s ők is boldogok voltak. A két fiatalabb lány figyelmét nem kerülhette el az, ahogyan a farkas- fiú a nővérükre néz, miközben nevetve haladtak szorosan egymás mellett. Összemosolyogtak ismét, de nem szóltak egy szót se, csupán némán mentek tovább.

      Alig telt el tíz perc, s máris elértek a tisztás szélét. Így nappali világosságban minden más volt, az erdő sem tűnt olyan fenyegetőnek. Felsétáltak a dombra, s alaposan megvizsgálták azt a helyet, ahol a két férfi összecsapott. Merthogy a csuklyás is férfi volt, arról hála Araya nyomolvasó- tehetségének hamar megbizonyosodtak: a farkas- nyomok mellett megtalálták a saját lábnyomaikat is, de észrevettek néhány jóval nagyobbat is, amiket valószínűleg a csuklyás hagyott hátra.

- Arrafelé szaladt tegnap este. – szólt Ginevra és abba az irányba mutatott, ahol este látta a lényt eltűnni.

Társai követték ujjának vonalát, majd Garuren összeráncolta a homlokát, s így szólt:

- Ezek szerint ő is Lindurethbe tartott, s ez semmi jót nem jelent. – szavait döbbent csend fogadta, még egymás lélegzését is hallották.

- Akkor legalább találkozunk még vele. Induljunk. – szólt Rinawyn csendesen, s tett egy lépést a fák felé.

- Jöttök? – kérdezte társaitól. A másik két lány azonnal bólintott, s elindultak lefelé a dombról.

- Garuren?

- Én nem mehetek, vissza kell térnem a népemhez, s elmesélnem nekik a történteket. Sok szerencsét, remélem még találkozunk. Nagyon megkedveltelek Rinawyn, annak ellenére, hogy ember vagy.

- Én is téged. Vigyázz magadra! – az amazon a farkas- fiú mellé lépett, gyorsan megcsókolta, majd könnyes szemmel elfordult és elindult húgai után. Pár lépés után visszanézett, de már csak egy hatalmas farkast látott eltűnni a bozótban.

Egy mély sóhaj kíséretében letörölte könnyet, majd Arentával együtt testvérei után szaladt, akik már beléptek a sötét bükkfák közé.